- NEEEEEM!!! MELODY! MELODY! KICSIM! - Tom kétségbeesve üvöltött le a fekete semmibe.
Sylvie elégedetten mosolygott. Teljesítette a küldetését, és most csak ez számított. Nem érdekelték a következmények. Melody meghalt, és ezen nem lehet változtatni. A legszebb az egészben, hogy ő maga csak egy egészen kicsit segített rá. Melody döntött úgy, hogy inkább meghal. De Tomot egész hátralévő életében gyötörni fogja a kínzó bűntudat. Szenvedni fog.
Oldalra pillantott, Zoey-ra. Le kellett ütnie. Másként az az ostoba Melody gyanút fogott volna. Senki nem tudhatta meg, hogy ők ketten egy oldalon állnak.  Akkor aztán mindketten hatalmas bajban lettek volna. De hát ez már úgysem számít. Az a hülye tyúk meghalt, és ha rá is jött valamire, akkor sem tudná már elmondani.

 
Tom kirohant a folyosóra - a könnyeitől alig látta a lépcsőfokokat, ahogy a földszintre sietett. Vakon futott lefelé, s Bill szorosan a nyomában volt. Az ötödik emeletnél az énekes megbotlott a saját lábaiban, és Tomra esett. A raszta felnyögött, aztán, mintha mi sem történt volna, tovább szaladt.
A hallba érve a portás meglepetten pislogva figyelte az ajtóhoz rohanó ikerpárt.
Tom vadul kicsapta a szálloda ajtaját, és levegő után kapkodva nézett körbe, aztán úgy húsz méterre tőlük, az úttest mellett megpillantotta egy test körvonalait.
Mint akinek az élete múlik rajta, olyan hévvel rohant oda - s talán valóban így volt. Egy élet függött egy másiktól. Tom nem bírta elhinni, hogy mindez pont velük történt meg. 24 órával ezelőtt Melody még boldogan, problémák nélkül mosolygott rá, és kacérkodott vele! Nem lehet, hogy az élet ilyen gyors és váratlan, csúf, szinte már gúnyos fordulatot vegyen!
Lerogyott a barátnője mellé, és elszörnyedve mérte végig.  Az egész teste egy merő zúzódás volt, és a bal karja természetellenes szögben hajlott vissza. Az arca a másik irányba volt fordulva, és a lány a hasán feküdt. A feje alól lassan, vékony patakokban szivárgott a vér. A ruhája mocskos és szakadt volt.
- Úristen.....Uramisten! - Tom óvatosan megfordította, vigyázva, hogy ne okozzon neki fájdalmat. Bill látta a testvére igyekezetét, és keserűen arra gondolt, hogy lehet, hogy már fölösleges. Lehet, hogy Melody már semmit sem érez.
Leguggolt a másik oldalára, és megérintette a karját.
A Kaulitz ikrek remegve összenéztek, aztán Bill bólintott, Tom pedig rettegve Melody mellkasára hajtotta a fejét, hogy megtudja, dobog-e a szíve.
A bőre meleg volt, és halványan érezni lehetett rajta a kellemes, finom parfümöt, amelyet reggel fújt magára.
Tom néhány, örökkévalóságnak tűnő percig így maradt, és Bill már rá akart kiáltani, hogy mi a fenét csinál, amikor az ránézett.
Bill pulzusa az egekbe szökött, majd szinte öntudatán kívül nézte Tom ajkait, amint két egyszerű, de végzetes szót formáltak meg, hang nélkül.
- Nincs szívverése...

*

- Nos, srácok, most, hogy Melodynak vége, én lelépnék - vigyorgott Sylvie, és az ajtó felé lépkedett.
- Nem mész sehova, te szakadt KURVA! - ordította Georg sírva, és a lányra vetette magát.
Sylvie nevetve felsikított, és a két fiú számára nyilvánvaló lett, hogy teljesen megőrült.
- Szétverem a mocskos pofád! ROHADT GYILKOS!!! - üvöltötte Gustav, tőle szokatlan módon, vadul, dühöngve, és Georggal felváltva fogták vissza egymást, nehogy Sylvie-nek essenek.
- Engedjetek el! Nektek úgyis csak az a ringyó számít, de ő MEGHALT, értitek? - nézett rájuk, őrült csillogással a szemében.
- Kussolj már! - Gustav is sírva fakadt, és pofon vágta Melody gyilkosát. Remegve húzta ki magát. Még soha életében nem ütött meg nőt. De ez nem nő volt. Ez egy szörnyeteg volt, emberi alakban.
- Eresszetek! Eresszetek el! Hagyjatok békén! - kezdett pánikba esni. Rugdosott és kapálózott, de Georg keményen tartotta.
- A börtönben fogsz rohadni életed végig, remélem, tudod! - sziszegte.
- Ha kell, magam viszlek be a sittre. De ezúttal nem úszod meg! Életfogytiglanit kapsz! Lefizetem a bírót, ha arra van szükség. Csak legyen szar végre a rohadt életed!
- Nem hinném, hogy bárkit le kellene fizetni - jegyezte meg Gustav szomorúan. - Már elég bűnt követett el a börtönhöz... A.... a.... - nem akarta kimondani, de végül mégis megtette. - A gyilkosság túl nagy bűn ahhoz, hogy megússza....

*

- Mi? - Bill csak ennyit bírt kinyögni, de Tom teljesen megvadult, és önmagából kifordulva üvöltözni kezdett.
- NINCS SZÍVVERÉSE! NEM DOGOB A SZÍVE!!! MEGHALT!! MEGHALT! De....ez nem lehet! NEM! NEM!
Zokogva széttépte Melody felsőjét, és megpróbálta újraéleszteni. A könnyei a lány falfehér, koszos, véres, zúzódásokkal teli arcára, és élettelen testére csorogtak.
- Egy...kettő....három... - motyogta Tom átszellemülten, majd befogta Melody orrát, és levegőt fújt a szájába. Nem történt semmi.
- Gyerünk....GYERÜNK! - kiáltotta dühösen.
- Ne tedd ezt velem, kicsim! Ne csináld ezt! Nem hagyhatsz itt!
És megismételte a mozdulatsort, de a kísérlet ismét eredmény nélkül maradt.
Bill remegő ajkakkal, könnyes szemmel elfordította a fejét. Ezt már ő sem bírta. Nem bírta nézni, ahogy a bátyja szenved, és nem bírt ránézni a halott barátnőjére sem.
- Könyörgök, Mel! Ne kínozz! Én...én nem bírom nélküled!
Bill arrébb lökte, és ő is megpróbálta visszahozni az életbe Melt.
Végigfutott a hátán a hideg, mikor az ajkai a lányéhoz értek. Normális esetben biztos, hogy felkavarta volna ez az apró, leheletnyi érintés, de ez most más volt.
- NEM!!! NEM HALHATOTT MEG!!!! - kelt ki magából Tom.
Bill megrázta a fejét, és megtörölte a szemét, amelyen szétfolyt a fekete festék.
- A te hibád! - ordított rá a bátyja.
Bill rémülten hőkölt hátra.
- Az egész a te hibád! Ha nem esel el a kibaszott lábaidban, ha nem esel rám, ha hamarabb érünk ide, akkor.... akkor lehet, segíthettem volna! Miattad van az egész! Rohadj meg! ROHADJ MEG! - üvöltötte, és térdre rogyott. Elkínzott arccal nézett fel a fekete égre.
- Hogy tehetted ezt?! Miattad halt meg! - kiabált Billre, aztán ráugrott, és ököllel ütni kezdte. Az arcát, a vállát, a hasát - ahol csak érte. Bill nem csinált semmit, csak hagyta, hogy a testvére megverje - ok nélkül. Egyikőjük sem tehetett róla. Egyedül Sylvie volt a hibás. És egy kicsit talán maga Melody.
- Te tehetsz róla! Rohadj meg! Rohadjon meg mindenki! Rohadjon meg az egész világ! NEM LEHET! - sikította Tom, és Melody mellkasára borult. Kétségbeesve, pánikszerűen szívta be az illatát, és magához szorította a karcsú testet.
Ekkor befordultak a sarkon a mentők és a rendőrség.
A rendőrök azonnal felrohantak a hetedikre, míg a mentősök kezelésbe vették Melodyt.
- Engedjen dolgozni minket! - kérték Tomot, aki makacsul fogta Melody kezét.
- Nem! Nem megyek sehová! Soha többé! Megígértem neki, hogy nem hagyom magára!
- Kérem.... Menjen innen, különben nem lesz elég helyünk.....
- Nem! NEM!
Bill megfogta a karját, és megpróbálta arrébb húzni, de Tom vadul elrántotta a kezét.
Ezután két rendőr elvitte a lány közeléből. Tom sírva rúgkapált és rángatta a testét, hogy megszabaduljon, de ne sikerült neki.
Bill átkarolta, erősen tartotta, és könnyáztatott arccal figyelte a mentők munkáját.
- Hála Istennek! - mosolyodott el az egyik ápoló.
Nekik sikerült. Újraélesztették Melodyt.
- Istenem..... Mel! Kicsim, annyira féltem, hogy itt hagysz! - Tom odarohant, fölemelte a lány kezét, és az arcához szorította.
- Be kell vinnünk a kórházba, nehogy fellépjen valamilyen komplikáció! - magyarázta a mentő, és óvatosan egy hordágyra emelték a törékeny testet.
- Jézusom, mi történt vele? - kérdezte döbbenten, amikor észrevette a rengeteg vért, sebet, zúzódást és vágást. - Hank, azonnal hozz gézt és fertőtlenítőt! - utasította az egyik társát.
Tom nagy vonalakban, és szélesen mosolyogva elmesélte a történteket. Még soha életében nem volt ennyire boldog. Úgy érezte, a szívéről több millió tonnás hegy esett le.
A mentős hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
Eközben a rendőrök kihozták a szállodából Sylvie-t, aki szabályszerűen őrjöngött.
- Ezért még megfizettek! Nem most találkozunk utoljára, Tom! - kiabált a raszta felé, aki vigyorogva szólt vissza.
- Remélem, kellemesen fogod eltölteni az életedet - a börtönben!
- Velünk akar jönni? - kérdezte a Hank-nek nevezett férfi.
- Persze!
Tom máris beült a mentőautóba Melody mellé, akinek a testéből számtalan cső állt ki.
Bill a szállodában maradt a többiekkel. Úgy tervezte, hogy majd később beugrik megnézni Melodyt.
Tom ismét megfogta a barátnője kezét.
- Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyen hülyeséget! Meg kell ígérned! Nem bírnám ki, ha elveszítenélek! - suttogta, és az arcát a lányéhoz szorította.
Pár perc múlva elaludt, és békésen szuszogott a barátnője hajába, aki legbelül még mindig az életéért harcolt.

*

Bill mosolyogva nézett egy háromszor három méteres, zöld-sárga csíkos napernyőre, amely egy kávézó terasza fölött volt. Valószínűleg ez volt az oka a súrlódásszerű hangnak. Melody zuhanás közben ráeshetett erre a színes, vastag vászonra, és még körülbelül két és fél métert zuhant, mígnem az út mellett kötött ki.
A fiatal énekes elhatározta, hogy reggel köszönetet mond a tulajdonosnak. Ennyivel tartoznak neki. Megmentette Melody életét.

*

- Jó hírem van! - mosolygott Bill másnap reggel Tomra, aki épp akkor ébredt fel. Eddig a folyosón, egy széken ülve aludt.
- Igen? Éspedig? - vonta fel a szemöldökét.
- Az előbb beszéltem Josttal, és azt mondta, hogy ezek után, ha akarunk, itt maradhatunk egész nyáron! - átkarolta Zoey-t, aki kényszeredetten elmosolyodott.
Persze ezt sem Tom, se pedig Bill nem vette észre.
- Klassz. Remélem Mel hamar felépül, és egy kicsit tudjuk élvezni a nyarat! - a szőke hajú lány bizonytalanul pislantott Melody szobájának az ajtajára.
- Szerintem több mint egy hónapba is beletelik, amíg teljesen rendbe jön - motyogta Tom. - De még mindig jobb, mintha....... - nem is akarta többé kimondani azt a szót. Sem pedig belegondolni.
- Be lehet menni hozzá? - kérdezte Bill.
Tom tagadólag megrázta a fejét.
- Két óra körül beszéltem a dokival. Ha jön megvizsgálni, egy ember bemehet hozzá. És az én leszek! - mondta Tom önzően, de ezt senki nem vethette a szemére. Érthető volt a ragaszkodása és ez a cseppnyi önzés is. Hiszen alig 12 órával ezelőtt még az utca hideg kövén próbálta újraéleszteni a barátnőjét!
- Ez az intenzív osztály, ugye? - kérdezte Zoey kissé bűntudatosan. Az ikreknek ez sem tűnt fel. Valószínűleg túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy nyitott szemmel járjanak a világban.
- Nem láttad, hogy mekkora kani betűkkel ki van írva a bejáratnál?! - förmedt rá Tom ingerülten, aztán sajnálkozva a lányra nézett, aki megszeppenve bújt el a dühös tekintetű Bill háta mögött.
- Bocsi! Ne haragudj, csak teljesen ki vagyok készülve! - az arcát a kezeibe temette.
- Semmi gond, megértem...
- Nem mész haza pihenni egy kicsit? - kérdezte Bill, de a szavak benne rekedtek, miután a pillantása találkozott Toméval.
- Soha többet, egy másodpercre sem hagyom magára! Egyetlen pillanatra sem! Ezúttal kevesebb, mint tíz perc mulasztásomba majdnem az élete került! Ez nem fordulhat elő még egyszer!
Bill attól tartott, hogy Tom tönkre fogja tenni az életét. Nem mintha probléma lenne, ha sok időt töltene Melodyval, de úgy tűnt, Tomnak kezdett a rögeszméjévé válni a „Soha többé, egy percre sem hagyom magára!” szlogen, amit komolyan is gondolt.
Billnek fogalma sem volt, mi lesz ősszel. Ha Melodynak elkezdődik az egyetem, Tomnak stúdióba kell vonulnia, hogy az új lemezen dolgozzanak tovább. Akkor hetente két-három alkalomnál többször nem lehetnek majd együtt!
Néha nem tudta eldönteni, hogy Tom komolyan szerelmes-e, vagy csak sajnál elpazarolni egy ilyen jó csajt...

*

- Vigyél ki innen! - sziszegte összeszűkült szemekkel Sylvie.
- Majd keresek egy ügyvédet, vagy valami.... De adj rá pénzt! Az apámtól nem kérhetek többet! - vágott vissza Zoey, és leült, Sylvie-vel szembe.
- Leszarom az apádat. Nem az én problémám, hogy honnan szedsz pénzt - mondta Sylvie nemtörődöm módon.
- Én meg téged szarlak le! Nem az én problémám, hogy hogyan jutsz ki innen! - morogta Zoey, aztán felállt, és a kijárathoz indult.
- Ne! Várj! - pattant fel Sylvie. Két fegyőr máris mellette termett, és lefogták, nehogy Zoey után induljon.
- Nyugi, fiúkák! Semmi gáz! Nagyon jól ismerem az illetőt! Ugye? - mosolygott határozottan Zoey-ra.
A lány nyelt egyet, majd bólintott, s visszaült az asztalhoz.
- Miért nem lopsz attól a szerencsétlen Billtől? Úgyis annyira szerelmes, hogy fel sem tűnne neki párszázezer mínusz a bankkártyáján!
- Neki talán nem, de Jostnak, vagy a többieknek előbb-utóbb, de inkább előbb úgyis feltűnne, hogy valami gáz van. Egyébként meg, nem vagyok tolvaj! Nem fogok lopni se Billtől, se mástól!
- Akkor nyúlj le Melody örökségéből. Biztos volt valami kis pénze...
- Sylvie - kezdte Zoey kioktató hangon. - Öröksége csak az elhunytaknak van...
- Mármint a halottaknak.
- Jah - legyintett Zoey. - Szóval, örökölni csak halott embertől lehet!
- Nem mondod! - horkantott fel Sylvie. - Na és akkor mi van?
- Az, hogy Melnek nem is tudnék lopni az örökségéből, mivelhogy nem halott.
- Mit mondtál?! - csapott az asztalra Sylvie, aztán összepréselt ajkakkal, és összeszorított fogakkal megismételte.
- Mit mondtál?!- Melody nem halt meg. Újraélesztették.
- Ó, hogy az a..... - mordult fel Sylvie. - Hát sehogy se lehet kinyírni azt a csajt?! Hányféle eszközzel próbáljam meg? A következő alkalommal pisztolyt veszek. Igaz, az hangosabb mint a kés, de biztosabb is!
- Nem lesz legközelebb, Sylvie - suttogta Zoey, és a tekintetét inkább a körmeire szegezte.
- Hogy? Ezt hogy érted?! - a fekete hajú lány kissé előrehajolt.
- Börtönben maradsz. Ezúttal tényleg. Sajnálom - mondta Zoey őszintén és halkan, majd felállt.
- MIVAN?! Te meg sem próbálsz kihozni?!
Zoey megrázta a fejét, és kinyitotta az ajtót.
- Ezt nem teheted!
- Sajnálatos módon, úgy tűnik, mégis!
- Beköplek a zsaruknak! - csattant fel Sylvie. Zoey egy pillanatra elbizonytalanodott. Visszafordult, és a szemébe nézett. Melodyra gondolt, és arra, amit Bill mesélt neki. Hogy milyen szörnyűségeket kellett kiállniuk. Sóhajtott, aztán becsukta az ajtót.

*

- Nem kellene felhívnunk Mr. és Mrs. Smith-t?(xD) - kérdezte Bill halkan.
- De... fel kéne... - motyogta Tom, és elgondolkodva bámulta a velük szemben lévő fehér falat.
- Akarod te?
- Nem.... nem igazán.
- Akkor majd én - jelentette ki Bill önfeláldozóan, és elővette a mobilját.
- Ne! Mégis inkább én akarom! - Tom kikapta a kezéből a telefont, és felhívta Melody anyukáját.
- Szia, Bill, mondd - Mrs. Smithben fel sem merült, hogy valami baj van, azért nem Mel hívta fel.
- Ööö..... Jó napot, Tom vagyok...
- Áhh, értem. Szia, Tom! Miben segíthetek?
- Igazából...... - mély levegőt vett. - Igazából mondani szeretnék valami nagyon fontosat...
- Baj van?
- Úgy is mondhatjuk.....szerencsére már mindenki jól van, de....
- Már? MÁR mindenki jól van? Tom, ne kerülgesd a forró kását! Ki vele, mi történt??
- Rendben - Tom sóhajtott, aztán belefogott.
- Nos... emlékszik még arra a féreg Sylvie-re?
- Hogy a fenébe ne emlékeznék? Mi van vele?
- Hát, szóval.... Úgy történt, hogy tegnap este meglátogatta Melodyt és Zoeyt, amikor egyedül voltak a szállodában...

*

Amikor Tom végzett a beszámolóval, eltartotta a fülétől a telefont, és lélegzetvisszafojtva várta a kiabálást, és a legkülönfélébb sértegetéseket.
De ordítozás helyett csak egy szót hallott.
- Jézusom!
És ez is olyan halk volt, hogy Tomnak igen erősen koncentrálnia kellett a meghallásához.
Koppanás hallatszott, majd egy férfi hangja - Mr. Smith.
- Ki az? Kivel beszélek? - kérdezte barátságtalanul, így Tom kénytelen-kelletlen még egyszer elmondott mindent.
- Micsoda?! - hördült fel Melody apja olyan hangosan, hogy még Bill is megijedt, és ugrott egyet(xD).
- Már jól van! Az intenzív osztályon fekszik, állandó megfigyelés alatt! Kérem, nyugodjon meg!
- Ugye tudod, hogy ez a te hibád, fiam?
- Igen, uram! - bólintott Tom.
- Tisztában vagy azzal, hogy micsoda felelőtlenség volt ez a részedről?
- Igen, uram!
Tom egyre pocsékabbul érezte magát, és erősen kezdett eluralkodni rajta a belülről mardosó bűntudat - holott ez az egész nem az ő hibája volt.
- Rendben. A következő géppel indulunk oda.
- Jó.
- És Tom...
- Igen, uram?
- Ezek után ne merj a lányom közelébe menni, értetted?! - Mr. Smith bontotta a vonalat, Tom pedig üres tekintettel, hitetlenkedve bambult maga elé.
- Na? Mi volt? - kíváncsiskodott Bill.
- El vagyok tiltva tőle....
- Mi? Ennél nevetségesebbet még soha nem hallottam! Ha Mel felébred és nem vagy mellette, frászt kap!
- Akkor sem megyek be hozzá. Megtiltották.
- Tom, nem lehetsz ilyen beszari alak! Szereted Melt, vagy sem?
- Persze, hogy szeretem!
- Akkor meg ki a fenét érdekel, hogy mit mondanak a szülei? Simán bemész és kész. Lehet, hogy meg sem tudják. Ha meg igen, akkor lecsesznek, és ha Melody felébred, megmondja nekik a magáét - vigyorgott Bill pimaszul. Nem voltak éppen szép dolgok, amiket mondott, de jelen esetben nem volt más választása. Ki kellett rángatnia valahogy Tomot ebből a mértéktelen bánkódódásból és letargiából.

*

- Most bemehet hozzá, ha akar. De csak pár percre... - mondta az orvos Tomnak.
- Beszélhetek hozzá? Emlékezni fog rá?
- Nem lehet biztosan tudni. Elég erősen beütötte a fejét. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de még az is lehet, hogy nem is emlékszik magára.
Tom szomorúan elfordította a fejét.
- De attól még nyugodtan beszélhet hozzá! Mindkettőjüknek jót fog tenni, higgye el! - mosolygott bátorítóan a doktor, aztán elment.
Tom felsóhajtott, aztán a kezét a kilincsre rakta, lenyomta, és belépett Melody szobájába.

*

- Szia, kicsim - halványan elmosolyodott, és leült az ágya szélére.
Hirtelen nem is tudta, mit mondhatna. Azt, hogy sajnálja? De mégis mit?
Semmiről sem tehetett. Végül csak egy szót mondott, amelyet már legalább ezerszer kimondott, mégis úgy érezte, ennyi nem volt elég.
- Nagyon szeretlek, kicsim! Miért csináltad ezt? El sem tudod képzelni, mennyire fájt, hogy így kellett látnom téged! Megvertem Billt. Őt hibáztattam, de semmiről sem tehet - keserűen felnevetett. - Hiányzol! Jó lenne, ha minél hamarabb felébrednél... Rossz nélküled. Nagyon rossz!
Lehajolt, és óvatosan, egy puszit nyomott az arcára, amelyet már letisztítottak, de még mindig karcos volt.
Tom végignézett magán. A farmerja mocskos volt, a fehér pólója véres és poros... Förtelmesen festett.
Melody szívének működését és a légzését gépek figyelték. Az arca sápadt volt, a bal szemhéja duzzadt, a karját bekötötték(valószínűleg eltört) és a csuklóján is kötés volt.
- Uram, kérem, most már jöjjön ki! A kisasszonynak pihennie kell! - suttogta az orvos, aki épp akkor jött be.
Tom engedelmesen bólintott, és kiment. Becsukta az ajtót, ám ekkor odabentről éles, fülsértő sípolás hallatszott. Az orvos rémülten félrelökte, és a kórházi telefonon hívott egy nővért.
A nővér egy szempillantás múlva meg is érkezett, és magával hozott egy csomó furcsa műszert, amelyeket Tom nem ismert - csak egyet, és azt is a TV-ből... Újraélesztésre kell használni...
Az orvos becsukta az ajtót, és elhúzta a függönyt az apró ablakon.
Tom leroskadt az ajtó tövébe, és könnyes szemmel meredt a plafonra.

*

- Mi a faszom tart ennyi ideig?! - csattant fel, és vagy hatvanadjára járta körbe a folyosót. Ideges volt, le sem tagadhatta - de hát ilyen helyzetben ugyan ki ne lett volna az?!
Bill nem felelt, csak idegesen nézett az ajtóra, és a körmeit rágta.
A következő percben az orvos és a nővér kijöttek a szobából. Tom és Bill azonnal odarohantak hozzájuk.
- Mi van vele?
Az orvos nem felelt, csak lesütötte a szemét.
- MI VAN VELE?! FELELJEN!! KÜLÖNBEN ESKÜSZÖM, HOGY..... - ordította Tom ökölbe szorított kézzel, majd farkasszemet nézett az orvossal.
- Nézze, fiatalember.... Mi tényleg mindent megtettünk....De súlyos belső vérzései voltak, amelyeket nem vettünk észre. Már.... nem tudtunk segíteni rajta. Elveszítettük. Fogadják őszinte részvétemet!
A kezét Tom vállára tette, aki ingerülten lerázta. Bill sápadtan meredt maga elé. Ez lehetetlen. Ez egy rémálom. Valaki ébresszen már fel!, könyörgött az égnek, de minden porcikája azt súgta, hogy ez a színtiszta valóság. Olyan volt az egész, mintha rosszat álmodott, majd felébredt, aztán ismét visszaaludt volna - de amikor legközelebb felébredt, az álom valósággá lett.
Az orvos ránézett a karórájára, majd odasúgta a nővérnek:
- A halál beállta: délután három óra 18 perc.
Tom Kaulitz 24 órán belül másodszor érezte úgy, hogy kettétépték.